A Stone Roses nem volt egy termékeny zenekar. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy pont ott hagyták abba, ahol kellett, vagyis a csúcson, bár a második, Led Zeppelines hatásokkal teli album már nem igazán nevezhető annak. Aztán a zenekar egy mozdulattal le is zuhant a csúcsról, egyetlen jól sikerült lemezük viszont egyike a 20. század legjobb lemezeinek, és ezzel nem kis hírnévre tettek szert. Folytatásról viszont azóta sem akarnak hallani. Az egykori zenekar frontembere, Ian Brown ennek ellenére már komoly életművet tudhat maga mögött, 2-3 évente visszatér egy újabb szólóanyaggal, melyek valamiért soha nem kapnak túl nagy figyelmet. A tavalyelőtti The World Is Yours-ra aztán felkerült egy háborúellenes cucc, amire már sokan felkapták a fejüket. Hiába, a Bush-szidás mindig hoz egy kis pénzt a konyhára, de már ez is inkább múlt időben. Aztán most itt az új Ian Brown szólólemez, a My Way, aminek keverése pont Michael Jackson halálának napján fejeződött be, ez pedig az énekes szerint jó ómen lehet. A lemezt ugyanis Michael Jackson Thriller című albuma inspirálta.
Ian Brown lemezein megfigyelhető, ahogy fokozatosan eltávolodott a Stone Roses zenéjétől, ugyanakkor egyre érettebb dalokat ír, melyekből már teljesen eltűnt a madchasteri gitárfüggöny, a My Way-en egyértelműen az elektronika uralkodik. A zaklatott, monoton zongoraalapra fokozatosan építkező monumentális Stellify-nál jobb kezdést el sem lehetne képzelni. A Crowning of the Poor aztán eléggé lehangolja az embert, és nem csak demagóg, politikával teli témája miatt, hanem mert egyáltalán nem illik ide. Leginkább egy Sting szerzeményhez hasonlít, de csak annyira, amennyire Ian Brown-os az új Robbie Williams dal. Na de ne kalandozzunk el ennyire. Az elektrós Just Like You már egyértelműen kifelé tart a gödörből, majd jön egy szokatlan feldolgozás, ami nem más, mint az In the Year 2525 című Zager And Evans dal újragondolása. Nem rossz, de kicsit több újítás is belefért volna. A lemez egy lassú, néhol már-már a Sigur Rós-t is felidéző, visszhangosított dallal folytatódik, az Always Remember Me-vel. A borús hangulat tovább folytatódik a Vanity Kills-ben is, melyben egy női énekhang is feltűnik. A Marathon Man a Stellify mellett a lemez másik csúcspontja, mely szinte teljesen elektronikus alapra íródott, csakúgy, mint az Own Brain, mely kiválóan mutatja, hogy milyen a 2009-es divathangzás. A Laugh Now úgy indul, mint valami rap szám, de aztán nem az lesz belőle, viszont emlékezetes dal sem. A lemez vége aztán szerencsére megint elindul felfelé, a By All Means Necessery és a So High feledtetik velünk az album kevésbé jó pillanatait.
1. Stellify
2. Crowning of the Poor
3. Just Like You
4. In the Year 2525
5. Always Remember Me
6. Vanity Kills
7. For the Glory
8. Marathon Man
9. Own Brain
10. Laugh Now
11. By All Means Necessary
12. So High
Ne nyomd el: Stellify, Marathon Man, Always Remember Me
Szerintünk: 8
Az ex-Stone Roses frontember kijelentette a Daily Star című brit lapnak, hogy dolgozik hatodik stúdiólemezén, mely a tervek szerint jövő tavasszal fog megjelenni. Ian Brown-t a nyolcvanas évek végének legendás zenekarából, a Stone Roses-ból már ismerheti mindenki. A zenekar megalapozta a britpop korszakot, és olyan felejthetetlen dalokat köszönhetünk nekik, mint az Elephant Stone, az I Am the Resurrection, vagy a Manchester United szurkolóinak himnuszává vált This Is the One. Második lemezükre éveket kellett várni, és a Led Zeppelin-hatásokkal telepakolt anyag már nem is emlékeztetett korábbi zenéjükre, és nem sokkal később fel is oszlottak. Tegyük még hozzá, hogy a Szigeten is felléptek, koncertjük azonban nem fog bekerülni a fesztivál történetének legjobb pillanatai közé, mivel teljes bukás volt, Ian Brown sokak szerint el sem tudta énekelni a számokat. Szólólemezein azonban szerencsére nem ez a helyzet, tavaly jelent meg nagysikerű The World Is Yours című albuma, és ha a következő is legalább ilyen jó lesz, akkor nincs mitől félnünk.
