Már javában készül az Editors következő lemeze, de sajnos most csak rossz hírekkel tudunk szolgálni, ugyanis a zenekar alapító tagja Chris Urbanowicz, gitáros otthagyta zenekarát. A banda utoljára három éve adta ki legutóbbi lemezét, az In This Light On This Evening-et, amellyel kétszer is felléptek nálunk, még Chris-el együtt. A többiek természetesen tovább folytatják a munkálatokat, de nagyon sajnálják veszteségüket.
Van egy olyan magyar (és részben nemzetközi) szokás, hogy a régebbi előadókat két lemez után divat mindenféle elfogadható indok nélkül lehúzni, csupán azért, mert zenéjük más lett, mint korábban. A zenei sajtó által ily módon méltatlanul leírt zenekarok sorát a végtelenségig lehetne sorolni. A lényeg azonban az, hogy megjelent az Editors harmadik stúdiólemeze, ami után többé már senki nem mondhatja rájuk, hogy ez a zenekar csak a Joy Divisiont és az Interpolt másolja.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni az elektronika szerepét 2009-ben, és ez az új elektronikus hullám az Editors-t sem hagyta érintetlenül, olyannyira nem, hogy ha az Arctic Monkeys egy új oldalát mutatta meg a Humbugon, akkor az Editors felépítette egy teljesen új zenekar képét. Valahogy úgy, ahogy a The Horrors tette ugyanezt, itt azonban mégis kicsit másról van szó. Hogy ez tetszik valakinek, vagy sem, az már egyéni probléma, de azt is említsük meg, hogy van aki az In This Light On This Evening kapcsán szerette meg az Editors zenéjét.
Ez a lemez tehát szinte teljes egészében a szintetizátorokra épül, méghozzá egy elég borús elektronikus alapra. Borús, de mégsem szürke, kietlen iparvidék ez, ami a Joy Division és az Editors korábbi számait hallgatva megjelenik előttünk, hanem sokkal inkább egyfajta nagyvárosi helykeresés, csapongás különféle képek és hangulatok között, ahol persze szintén ritkán süt be a nap a felhőkarcolók közötti sikátorokba. Modern világ, nyolcvanas évek, New Order, Depeche Mode, Kraftwerk, itt van mind ezen a lemezen. Az album igen borúsan kezdődik a címadó dallal, és bár a Bricks and Mortarban is folytatódnak a sötét képek, a nyolcvanas éveket élénken megidéző szintetizátor mégis ellensúlyozza ezt. Itt már megjelenik egy új tulajdonsága is az Editors új számainak, ami a Papillonban érezhető leginkább. Ezek már igenis táncolható szerzemények, ami a korábbi Editors számokra, egy-két goth bulitól eltekintve nem igazán volt jellemző. A Papillon egyébként teljesen megosztotta az Editors rajongókat, van aki utálja, de olyan is, akinek a kedvence lett. Az In This Light and On This Evening a korábbi Editors lemezeknél jóval több előadó emlékét idézi meg, a Joy Division mellett itt az Echo & the Bunnymen (You Don't Know Love), a Depeche Mode (The Big Exit), a Cure (The Boxer). A Like Treasure már a shoegaze időszak tompított gitárfüggönyeit is megjeleníti, miközben egy olyan dal ez, ami más hangszereléssel az An End Has a Start egyik b-side dala is lehetne. A Papillon mellett az Eat Raw Meat = Blood Droll az album másik csúcspontja, amin a lemezzel kapcsolatban nagyon kritikus hozzáállással is nehezen lehetne hibát találni. Kevésbé populáris, borúsabb, mint a Papillon, azonban rögtön magával ragad, a záró Walk the Fleet Roadot pedig hallani kell, és utána nehéz szóhoz jutni. Talán az eddigi legszebb Editors dal.
Vannak lemezek, melyek megelőzik a korukat. A Velvet Underground debütlemezéről annak idején a Rolling Stone pár sort írt csak, mégpedig azt, hogy milyen iszonyatos, hogy egy ilyen megjelenhet. Vannak lemezek, melyekhez fel kell nőni, meg kell érteni, amit nem lehet úgy, ha csak végigsiklunk a felszínen. Bizonyos értékek csak a jövőben válnak azzá, ami megilleti őket. Ez valami olyasmi, amire azt szokták mondani: művészet.
1. In This Light and On This Evening
2. Bricks and Mortar
3. Papillon
4. You Don't Know Love
5. The Big Exit
6. The Boxer
7. Like Treasure
8. Eat Raw Meat = Blood Droll
9. Walk the Fleet Road
Ne nyomd el: Papillon, Eat Raw Meat = Blood Droll, Walk the Fleet Road, Bricks and Mortar
Szerintünk: 10
Bár többször kritizáltam már az MTV-t, hogy sokszor inkább ártott, mint használt a zene fejlődésének, főleg hogy műsoridejének jelentős részében (legalábbis a magyar változat munkatársai) az egyik legbunkóbb életformát népszerűsítik zenei műsorok helyett, néha azonban képes jó dolgokra is. A szombati Editors koncert két szempontból is jó volt, hisz végre eljutott hozzánk egy zenekar, akiknek ráadásul a napokban jelenik meg új lemeze, szóval még aktuális is. Erre fesztiválokon kívül ritkán van példa, úgyhogy természetesen nagy várakozás előzte meg a koncertet, amit még tovább fokozott, hogy bár ingyenes volt, csak a szerencsésebbek jutottak be. Meg is telt a Millenárison található rendezvénycsarnok, ami nálunk kisebb csodának tekinthető. Hasznos volt még az MTV rendezvénye azért is, mert egy jó ügy volt mögötte, és az emberek talán inkább megfogadják kedvenc zenekaruk tanácsát, mint ha valamelyik párt vagy szervezet képviselője fenyegeti meg, hogy mi lesz, ha nem teszi ezt meg azt bolygónk védelmének érdekében. Tegyük fel, hogy volt hatása a globális felmelegedés csökkentésére rendezett koncertnek, mégis van egy szépséghiba, mégpedig az, hogy a magyar nézőkhöz ez már kevésbé jutott el, holott az MTV képernyőin az egész világon látható volt/lesz.
Az MTV az egyik legszerencsésebb módszert választotta, keresett ugyanis egy szimpatikus műsorvezetőt, egy fiatalokkal kommunikálni képes hivatali személyt az Európai Unióból, és végül egy szimpatikus zenekart, akiknek a koncertje még aktuális is. Nem volt rossz reklámfogásnak sem, ezután örömmel látnék egy magyar MTV2-t is, ahol jó esetben nem a Made évekkel ezelőtti részeinek ismétlései mennének, hanem többek között az Editors klipjei.
Sokakat meglepett, hogy ülni kellett a koncerten. Valószínűleg a székek száma megegyezett a jegyet kapó emberek számával. Bár több oldalas szerződést kellett aláírni, melyen rajta volt, amellett, hogy nem rúgjuk fel a kamerákat, meg nem perelem be a tv-t, ha eltörik a lábam ülés közben az is, hogy délután kell menni a karszalagért. Ennek ellenére sokan még fél 9-kor is karszalag nélkül álltak a bejárat előtt, természetesen ők haza is lettek küldve.
Egy ülős koncert azért nem az igazi. Bár a hangulat jobb volt, mint a Szigeten, ami érthető, hiszen nem nagyon jött olyan, aki nem ismerte az Editors, sötét is volt, viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal ülve, marad az éneklés és a tapsolás, ami kicsit vicces volt, egyedül az az előnye volt, hogy a számok közötti rövid szünetben jobban láttam a közönség soraiban ülő esetleges ismerős arcokat. Régi és új dalok egyaránt elhangzottak, de ülve sajnos nem lett volna olyan hatásos a svéd bútoráruházból beszerzett plüsspatkány bevetése sem a Racing Rats alatt. Nagy sajnálatomra a Blood-ot most sem játszották, helyette viszont volt jó sok dal az új lemezről, többek között a Papillon is. Ennek a klipjét fent láthatjátok. Utolsó számnál aztán szerencsére elszabadult a pokol, az emberek felálltak a székből és előre rohantak, na így már mindjárt más volt. A végén aztán jött a szokásos várakozás egy dobverőért vagy pengetőért, melyekből sajnos egyet sem tudtunk megszerezni, pedig a zenekar tagjai még készültek is egy halom nyomtatott tracklisttel, melyek valószínűleg soha nem látták a színpadot, és a tagok keze sem ért hozzájuk, de azért a feeling megvan legalább. Aztán várt ránk a magyar valóság, a bunkó kidobók beszólásai, a szanta maríja üvöltése a Millenáris melletti lakossági gagyikocsmából, ahol lehet, hogy még videodiszkó is volt, meg jó sok Forma-1 dzseki. Kezd hűvös lenni esténként.
