A manchesteri Delphic egyike a 2010-es év reménységeinek, ilyenkor pedig a szokásosnál is nagyobb a várakozás a debütlemezre. Szerencsére nem kellett sokáig várni, januárban ugyanis már ki is adták az Acolyte című albumot. A lemez misztikusan hangzó címe már önmagában is elég monumentális darabot sejtet, főleg ha nem megy át a zene szimbólumokkal megpakolt giccsbe. Ez pedig nem történik meg.
A párhuzam a Temper Trap nevű ausztrál zenekarral nyilvánvaló. Ők egyébként tavaly szintén rajta voltak a nagy reménységek listáján. A Delphic és a Temper Trap egyaránt a rockzene és az elektronika ötvözésével próbált valami nagyot alkotni, és mindkét zenekarnak elég jól sikerült a végeredmény. Szerencsére nem elborult, tíz perces dalok vannak a lemezen, hanem gyakorlatilag popzenei dalformát használnak ausztrál társaikhoz hasonlóan. Ettől függetlenül vannak hosszú dalok, pl. a címadó Acolyte, de ez sem unalmas egy másodpercig sem. Az Acolyte összességében jobban egyben van, mint a Temper Trap lemeze, az egyes dalok kapcsolódnak egymáshoz, ennek azonban az a következménye, hogy kevesebb a kiemelhető sláger. De nem kell megijedni, azért a dalok önmagukban is megállják a helyüket. A Clarion Call kiváló kezdés, lassan építkezdik és fordul át pszichedelikus hangzavarba. A Doubt már ennél jóval slágeresebb, a refrén pedig teljesen magával rántja a hallgatót. Engem valamiért az egész lemez felépítése a Foals albumára emlékeztet. Monoton ritmus, rövid szöveg sok ismétléssel, szimbólumok, halk-hangos részek kiszámíthatatlan váltakozása. De mondhattam volna a Klaxons debütlemezét is, ez azonban összeszedettebb annál. A This Momentary újabb hatalmas sláger, ahogy az ezt követő Red Lights és Halcyon is. Előbbit a sok gépi hang, pittyegés, utóbbit az egyedülálló dallam teszi emlékezetessé. A Submission egy monumentális rockdal a jövőből, a Counterpoint pedig már ismerős lehet, hiszen ez volt a zenekar első kislemeze. A végén még van egy lassú átvezetés a Remain című záródalhoz. Az Acolyte pont olyan lett, amilyennek lennie kell az év egyik legjobban várt albumának. Energikus, előremutató, dallamos. Még sokat fogunk hallani róluk.
Szerintünk: 10
Manchester sokak szemében csak egy unalmas, szürke, ködös északi iparváros. Tény, hogy ez Anglia esőfővárosa. Sehol nem esik annyi csapadék, mint Manchester környékén, az ég pedig az év nagy részében borús. Miután bezártak a gyárak, a környéken a munkanélküliség valóban ijesztő méreteket öltött, ez lett Nagy-Britannia drog- és bűnözésfővárosa. Ekkoriban egyáltalán nem számított egy jó dolognak manchesterinek lenni. Az utóbbi években viszont sorra jöttek a városba a befektetők, a közterek megtisztultak, a lerobbant gyárcsarnokokból és raktárakból kulturális központok lettek. Manchester ma már nyüzsgő, modern metropolisz, méltó vetélytársa Londonnak. A fejlődés pedig nem állt meg, mivel a szomszédos Liverpool 2008-ban Európa kulturális fővárosa lett, és Manchester sem akart lemaradni. A két város ugyanis ősidők óta rivalizál egymással, csakúgy, mint a két nagy manchesteri focicsapat, a Man City és a United.
Manchester érdemeit a végtelenségig lehetne sorolni, ha a zenéről van szó. A városban hozta létre Tony Wilson híres klubját, a Haciendát, mely nélkül a Joy Division sem létezhetett volna. Manchester olyan zenekarokat adott a világnak, mint az Oasis, a Verve, a Smiths, a Stone Roses vagy a Happy Mondays. Bár manapság egyértelműen London diktálja a divatot, északi riválisa ismét előretörni látszik. Lássuk, mivel szolgál 2010-ben a raktárváros.
Januárban jelenik meg a manchesteri Delphic debütlemeze.
Az Acolyte című albumon Ewan Pearson végezte a produceri munkálatokat, a felvételek pedig az utóbbi időben igen felkapottá vált Berlinben készültek. A lemez január 11-én kerül a brit lemezboltok polcaira.
Acolyte tracklist:
Clarion Call
Doubt
This Momentary
Red Lights
Acolyte
Halcyon
Submission
Counterpoint
Ephemera
Remain
