Az HBO sorozataiban általában nem kell csalódni, elég ha csak a Flight Of The Conchords-ra vagy az Entourage-ra gondolunk. Bár nézettségben ezek természetesen elmaradnak a Fox és más sikercsatornák megkérdőjelezhető értékű produkcóitól, a színvonal azonban messze veri azokat. A csatorna egyik legújabb sorozata a huszadik század elejének Amerikáját bemutató Boardwalk Empire mellett a How To Make It In America.
A politikai thriller mára kissé idejétmúlt műfajjá vált, és nem csak azért, mert vége az ezeknek kedvező hidegháborús időszaknak, hanem sokkal inkább azért, mert a mai kor nézője kicsit mást vár egy filmtől. Például sok akciót, vért, fordulatokkal teli forgatókönyvet. A Szellemíró (The Ghost Writer) igazi klasszikus thriller, melynek hangulata magával ragadja a nézőt, a történet egy-két részén viszont kicsit még dolgozhatott volna Polanski.
David Fincher (Harcosok klubja) rendezésében készül a The Social Network című film. A héten újabb előzetes került nyilvánosságra, melyből az is kiderül, hogy a Creep egy átdolgozott, kórus által előadott változata is a filmzene része lesz. A film a világ legnépszerűbb közösségi oldaláról, a Facebook-ról, és annak alapítóiról szól.
A filmből megtudjuk, hogy a Facebook eredetileg egy egyetemen belüli ismeretségi oldalnak indult, aztán szépen kinőtte magát a világ legnagyobb közösségi oldalává, miközben jó pár millió dollárt hozott a készítőknek.
A Párizs, szeretlek című szkeccsfilm az egyik legjobb olyan produkció, melynek egy város áll a középpontjában. Legnagyobb előnye az volt, hogy annak is át tudta adni a fények városának hangulatát, a tipikus francia, vagyis inkább párizsi életérzést, aki még soha nem járt ott. Nemrég egy ismerősöm ajánlotta figyelmembe a New York-ban játszódó folytatást, ami rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos magyar moziban nem találkoztam vele, de végül mégiscsak sikerült megszerezni a New York, I Love You című filmet. Nagyon örültem neki, mert mégiscsak egyik kedvenc városomról van szó, de lássuk, milyen lett maga a film.
Eddig nem sok iráni indie zenekarról hallhattunk, leginkább azért, mert a közel-keleti országban a radikálisok 1979-es hatalomátvétele óta tiltólistán van a zene minden formája. Ebben az országban az underground-ot véresen komolyan kell venni, a kevés lázadó indie zenekar pedig csak titokban, pincékben tud zenélni. Természetesen plakátokkal sem lehet teleragasztani Teherán utcáit, ezért az iráni fiatalok egymásnak továbbítják egy-egy koncert hírét. Erről a nem éppen veszélytelen világról készített filmet Bahman Ghobadi iráni rendező egy zenekar igaz történetét elmesélve.
Ben X. Sokatmondó név, melyet lehetetlen lefordítani, ugyanis a flamand nyelvben hatalmas ellentmondásra mutat rá maga a név is.
A film főszereplője, Ben, a valóságban egy senkinek érzi magát (ben niks). Itt senki nem érti meg, és ezért nem is beszél soha az érzéseiről, gondolatait senkivel nem osztja meg. Otthon, a számítógép előtt azonban felépítette saját világát, melynek középpontjában az Archlord nevű videojáték, és ottani partnere, egy Scarlite nevű lány áll. Ben ebben a világban igazi hős, így kiérdemli a Ben X nevet, de mikor elindul az iskolába, és a tükörbe néz, akkor ez a pillanat mindjárt visszarántja a hétköznapok szenvedésekkel teli világába.
Ben a valóságot nem tartja az otthonának, menekülni szeretne onnan. A kispolgári világból kimozdulni nem tudó iskolatársai nem értik meg különcségét, ezért természetesen állandóan nevetség tárgya, mindig a középpontban van, pedig ő csak el szeretne bújni, minél távolabb a többiektől, az Archlord világába, ahol Scarlite-tal lehet.
Mikor az iskolában egyre több lesz a probléma, orvoshoz viszik, aki megállapítja, hogy autista. Persze ez nem sokat jelent Ben számára.
Az első nagy fordulat ott következik be, mikor Scarlite felhívja, hogy találkozni szeretne vele, és innentől talán nem is kellene elárulnunk, hogy mik történnek, mert ezt a filmet át kell élni, garantáltan kapkodni fogod a fejed, a végén pedig igazi katarzisban lesz részed. Mindenki számít ugyanis valamire, minden jel arra mutat, de ami valójában történni fog, arra senki sem.
A film zenéje sem akármilyen, ugyanis játszik benne Belgium legjelentősebb zenekara, a dEUS, a legmonumentálisabb jelenethez pedig nem más szolgáltatja az aláfestő zenét, mint a Sigur Rós. ezek után főleg nem lenne érdemes kihagyni, de egyébként sem, mert egy igazi kultfilmről van szó.
Író, Rendező: Nic Balthazar
Műfaj: dráma
Hely: Belgium
Főszereplő: Greg Timmermans
Ben X Trailer
A történet a nyolcvanas évek Berlinjében játszódik, pontosabban annak nyugati részén. Ameddig Kelet-Berlin a szocializmus szürke hétköznapjait éli a fal másik oldalán, addig nyugaton egészen más a félelem oka. A drog, ami egyre több fiatalt veszélyeztet. A főszereplő, Christiane egy külvárosi lakótelepen éli nem túl izgalmas életét anyjával és húgával egy lakásnak aligha nevezhető lyukban. Nem érdekli semmi, tipikus tinédzser, nincsenek elképzelései, nincsenek mélyebb gondolatai, csupán egyetlen vágya van, hogy bejusson a város legismertebb szórakozóhelyére, a Sound nevű diszkóba. Itt azonban nem éppen azt találja, amire számít. Megismerkedik egy Detlev nevű fiúval, aki épp be van lőve, és Christiane is megindul a züllés útján. Hogy milyen borzalmak várják őket, azt végignézni sem könnyű, de elrettentő lehet minden tinédzser számára. A film egyfajta német Trainspotting, ám hangulata annál sokkal borúsabb, kilátástalanabb, nevetni nem sokat fogunk. Ha a film zenéjét nézzük, akkor David Bowie áll a középpontban, Christiane ugyanis rajong érte, megvan neki az összes Bowie lemez, és a berlini koncertjére is sikerült jegyet szereznie. Bowie életében is fontos pont volt Berlin, több lemezt is írt itt, melyeknek hangulata a korábbiakhoz képest igen sötét, akárcsak a város akkoriban.
Nem sok olyan film van, melyben ennyire központi szerepet játszik a zene, mint ez a Michael Winterbottom rendezésében készült alkotás, melyet sokféleképpen felfoghatunk. Részben dokumentumfilm, mert végig tényszerű, külső szemlélőként látjuk a történetet, nem pedig a főszereplő, Tony Wilson szemszögéből, aki sokszor érezhetően nekünk mondja a dolgokat, és végig egy kellemes home-video jellege van. Tony Wilson a nyolcvanas évek egyik legfontosabb alakja volt, még akkor is, ha abban az időben a nyugati, és legfőképpen a brit kultúra csak egy nagyon megszűrt, és eltorzított formában ért el Magyarországra, a vasfüggönyön túlra. Ezért a nyolcvanas évek magyar emberének általában fogalma sem volt arról, hogy miféle zenei forradalom zajlik Manchesterben. Az olyan nevek, mint a Joy Division, a Happy Mondays, a Stone Roses, bár a legfontosabb zenekarok listáján igen előkelő helyezést érnének el, és Angliában minden korosztály számára ismert nevek, nálunk még mindig csak egy kis réteg ismeri, ők is leginkább csak azok által a mostani zenekarok által, akik a Joy Division zenéjét tekintik legfőbb inspirációnak. De mi is történt akkor? A történet röviden annyi, hogy Tony Wilson imádta a zenét, és úgy döntött, indít egy saját klubot. Ekkor még nem is gondolhatta, hogy ez a klub lesz a következő évtized legmeghatározóbb helyszíne. 
A Joy Division ismeretlen zenekarként került hozzá, azonban hamarosan olyan kultikus és sejtelmes légkör vette körül, mint kevés másik zenekart. Ez köszönhető az akkoriban nagyon egyedi hangzásuknak, gondoljunk csak bele, a végtelenségig egyszerűsített, lebutított, durva punk számok után hogy hatott ez a futurista, depressziós, érzelmekkel teli, de mégis sötét hangzású hangulatvilág. Kétségkívül, Tony Wilson leginkább miattuk vált ennyire híressé, de sajnos ez az időszak nem sokáig tartott, második lemezük után Curtis felakasztotta magát, a Joy Division pedig megszűnt létezni. A tagok New Order néven működtek tovább, és még tudtak írni olyan felejthetetlen dalokat, mint a Blue Monday, mely rave korszak egyik alapművének is tekinthető. És akkor itt jött be a képbe a Happy Mondays, akiknek csupán egy értékelhető lemeze volt, az azonban tökéletes, de egyébként nem a zenéjük miatt váltak hírhedté, hanem a popzene történetének egyik legbotrányosabb zenekaraként emlékezhetünk vissza rájuk. A Haciendában kialakult, drogos kábulatban tengődő új manchesteri szcéne nem bírta sokáig, a zenekarok széthullottak, a klub bezárt, ám több műfaj is ide vezethető vissza, köztük a hűvös post-punk, a madchester, és a napjainkban ismét nagyon divatos rave. A filmet érdemes megnézni, hogy átfogó képet kapjunk erről a korszakról, és közben végig az említett zenekarok legjobb számait halljuk.
Íme egy új rovat, melyben filmek, sorozatok zenés vonatkozásaival foglalkozunk, de közben persze a vizuális élményről sem feledkezünk meg. Első alkalommal a C.R.A.Z.Y. című kanadai kultfilmet vesszük górcső alá. Ez a nagy sikerű alkotás, mely két évvel ezelőtt került a magyar mozik műsorára is, és melyet Jean-Marc Vallée rendezett, az egyik legjobb film, mely a fiatalok identitászavarairól, útkereséséről valaha is készült. A C.R.A.Z.Y. egy olyan művészfilm, mely azok számára is élvezetes, akik általában nem szeretik a művészfilmeket. A történet a hatvanas, hetvenes évek Kanadájában játszódik, és egy család életét követi nyomon, Zach születésétől, gyerekkorán át egészen a problémás tinédzserkorig. A kisgyerekkortól indulunk, a kórházban leejtik a csecsemőt, aki egyébként Jézussal egy napon született, egy jósnő szerint pedig gyógyító ereje van, és egyfajta kiválasztott, tehát máris kiderül, hogy nem lesz egyszerű élete. 
Ha nem is ő lesz az új messiás, mindenesetre valóban kiválasztott, ennek minden jó, de leginkább rossz oldalával együtt. Testvérei, társai nem értik meg, ezért idejének nagy részét egyedül, saját világába merülve tölti, miközben a kor legjobb zenészeiért rajong. Zach emellett nincs pontosan tisztában nemi identitásával sem, ami számos konfliktushelyzetbe sorolja. De innentől nézze meg mindenki a filmet, mert higgyétek el, érdemes. Most térjünk át a zenére. Már az elején is kiderül, hogy a filmben igen nagy szerepe lesz a zenének, hisz a cím is utalás egy Patsy Cline számra. Patsy Cline Zach apjának nagy kedvence, és minden vágya, hogy megszerezze a lemezét. Zachnek viszont egészen más kedvencei vannak, ahogy ez a fiataloknál lenni szokott, és nem is akármilyen kedvenceket választott, hanem a Pink Floydot és David Bowie-t. Az egyes jelenetek igen látványosan meg lettek csinálva, fantasztikus élmény például, mikor Zach a szobájában karatézik egy Pink Floyd szám alatt, majd pedig a templomi jelenet. Zach később pedig egyre inkább úgy néz ki, mint Bowie, mely csak még határozatlanabbá teszi abban, hogy melyik nemhez vonzódjon. Aki szereti Bowie-t, a Pink Floydot, és egyik legmaradandóbb lemezüket, a Dark Side of the Moon-t, annak biztos tetszeni fog, de a film hangulata, megoldásai a többieket is meg fogják győzni.
