Továbbra is a nyolcvanas évek reneszánszát éljük, természetesen 2010-es ruhákba öltöztetve. A New York-i MNDR nevű duó is ezt a vonalat követi. Amanda Warner és Peter Wade Cyndi Laupert és társait megidéző popszámokat ír, melyeket a New York-i electroclash szcéna hangzásával ötvöznek.
Az MNDR még nagyon új, tavaly alakultak. Amanda a california-i Oakland-ből költözött New Yorkba, ahol megismerkedett Wade-del, akivel hamarosan zenekart alapítottak. Néhány kislemez mellett eddig egyelőre csak egy EP-jük jelent meg, első nagylemezük 2011 elején várható. Bár nagyon fiatal zenekarról van szó, már játszottak a Yacht, a Deerhof és a Massive Attack előtt is. Amanda egyébként Mark Ronson idén megjelenő harmadik, Record Collection című nagylemezén is énekelni fog.
Philip Kurt Kressin, művésznevén Kirt Németországban, Frankfurtban született. Miután elkezdte zenei karrierjét, New Yorkba költözött, és Buenos Aires-ben is élt egy ideig. A klasszikus zenében is otthon van, ami rögtön érződik, ha belehallgatunk Cyan című eklektikus debütlemezébe. Going 19 (Kirt's Pop Song) című száma kiváló példa arra, miként ötvözi az indie rockot a klasszikus zenei hangzással. Állítása szerint olyan előadók voltak rá legnagyobb hatással, mint Björk, az Interpol, Thom Yorke és Michael Jackson. A Jacko párhuzam pedig valóban felfedezhető.
Sufjan Stevens nem mostanában kezdte zenei karrierjét, ráadásul nem is New York-i. Azért került be mégis ebbe a rovatba, mert nemrég írt egy konceptlemezt New Yorkról BQE címmel. A titokzatos cím valójában a városon végigfutó Brookly-Queens Expressway nevű autópályát takarja, az énekes elképzelése pedig az volt, hogy a lemezt végighallgatva úgy utazunk keresztül a városon, mintha az azonos nevű úton mennénk végig. Az ötlet nagyon jó, főleg miután Sufjan már írt két kiváló konceptalbumot Michigan és Illinois államról. BQE című projektjét viszont utólag már nem tartja jó ötletnek, elmondása szerint meg sem közelíti előző két lemezét, és sajnos egyet tudunk érteni vele.
Jonathan Pierce és Jacob Graham egy nyári táborban találkozott egymással. Ez még gyerekkorukban történt, de meghatározó esemény volt mindkettejük életében. Később megalapították első zenekarukat, a Goat Expansiont. 2003-ban Jacob új zenekart hozott létre Elkland néven, azonban sem ez, sem a Goat Expansion nem ért el nagyobb sikereket.
A 2008-ban alakult Drums a rövid életű Elkland folytatásának is tekinthető. A Cliché Magazine a White Lies mellett említette őket, mint a jövő reménységei. A White Lies azóta bár befutott, hamarosan pedig a New York-i Drums is kiadja debütlemezét. A zenekar már tavaly megjelentetett egy EP-t, amin a Let's Go Surfing című sláger is megtalálható, és kaphattunk egy kis ízelítőt a hangzásból. A tagok a surf rock elemeit próbálják belevinni napjaink indie zenéjébe. Eddigi szerzeményeik elég meggyőzőek, nem véletlen, hogy a BBC 2010 legfontosabb új zenekarait összeíró listáján is jó helyen szerepelnek. Az NME szerint pedig egyenesen 2010 legnagyobb reménysége a Drums, és hamarosan fel is lépnek a lap által rendezett koncertsorozat minden állomásán. Emellett pedig már szerződésük is van az indie körökben elég jelentős névnek számító brit Moshi Moshi kiadónál.
Luke Temple, a Here We Go Magic nevű formáció központi alakja a massachusetts-i Salemben született. Miután elvégzett egy művészeti iskolát Bostonban, New Yorkba költözött. Ekkoriban még főleg festegetett, többek között jómódú New Yorkiak lakásait. Szabadidejében elkezdett komolyabban foglalkozni a zenével is, és hamarosan összedobta első EP-jét. Debütlemeze 2005-ben jelent meg Hold a Match to a Gasoline World címmel, melynek egyik száma még a Grace Klinika című tv-sorozatba is bekerült. Saját neve alatt kiadott mégegy albumot, majd úgy döntött, hogy létrehoz egy zenekart. A Here We Go Magic zenéje egészen más, mint Temple korábbi munkái, a dalokat azonban most is teljes egészében ő írta. A zenekar első, cím nélküli lemeze tavaly jelent meg. Az albumon több figyelemreméltó szerzemény is található, például az álomszerű Fangela, melynek a klipje is egy műalkotás. A videót egy szintén New York-i experimentális filmrendező, Snejina Latev készítette.
A brooklyni Blank Dogs nem egy mindennapi jelenség, vidámnak pedig még kevésbé lehetne jellemezni. Zenéjükben a Joy Division által megkezdett vonalat sötétítik még tovább. Mike Sniper, a zenekar frontembere játszott már korábban a DC Snipers nevű bandában. Goth zenét játszani persze nem új dolog, és néhány előadó tett róla, hogy egyenesen megvetendő legyen, mosanában azonban a műfaj visszakerült oda, ahova való. És ez semmiképpen nem a mainstream. Igen befordultnak kell lenni ahhoz, hogy a Blank Dogs zenéjét hosszútávon is élvezzük. Ameddig a Horrors a punk felől közelítette meg a goth témákat első lemezén, addig a Blank Dogs a shoegaze és az elektronika ötvözetét használja borzongatásra. A kortárs shoegaze zenekarok hatása erősen érezhető, egyébként pedig a Blank Dogs néha olyan, mint egy túlvilági Kraftwerk.
A zenekar első anyagai 2007-ben jelentek meg, majd egy évvel később ezekből kiadtak egy demókazettát. A Blank Dogs első rendes nagylemeze 2009-ben jelent meg Under and Under címmel.
Ma három new york-i előadót mutatunk be a mostanában látványosan feléledő brooklyni szcénából. Kezdjük az Au Revoir Simone nevű formációval.
Az Au Revoir Simone három egyetemista lányból áll, akik 2003-ban kezdtek el zenélni. Ezzel egyidőben az álmos Vermontból New Yorkba költöztek, ahova magukkal vitték azt a kisvárosi melankóliát, ami a zenéjükre jellemző. Ez keveredik legutóbbi, Still Night, Still Light című lemezükön a nagyvárosi elektronikával. Senki ne számítson táncparkettekre való popzenére, az Au Revoir Simone ugyanis sokkal inkább emlékeztet a nevükben is megidézett Simon & Garfunkelre, csak éppen modern formában. Zenéjük tele van éteri hangokkal, hipnotikus szintihangokkal, orgonával, és mindezek mellé bájos énekhang társul, ezek összessége pedig egy nagyon szerethető, aranyos zene. Nincs benne lázadás, nincs benne semmi mesterkélt, csak három lány, akik saját dolgaikról énekelnek. Emellett David Lynch egyik kedvenc zenekara, ami nem jelenthet rosszat, mert kedvenc filmrendezőnk nem éppen rossz ízléséről vált híressé. Lynch fel is lépett egyszer a lányokkal. Ha már a filmeknél tartunk, az Au Revoir Simone számait többször is használták sorozatokban, mozifilmekben aláfestő zeneként, legutóbb tavaly a Kimo no Tomodachi című japán filmben, de az Ugly Betty című amerikai sorozatban is felcsendült The Lucky One című számuk. Saját bevallásuk szerint olyan zenekarok inspirálták őket, mint a Belle & Sebastian, a Beach Boys, a Stereolab, a Modest Mouse és emellett néhány német előadót is megemlítenek, többek között a bajor elektronika kulcsformációját, a Lali Punát.
Au Revoir Simone MySpace
Au Revoir Simone - Shadows
A két évvel ezelőtt alakult Plushgun nevű trió szintén az elektronika területén mozog. Zenéjük különlegessége az elektronika és a hagyományos amerikai alternatív rockzene keveréke. 2008 májusában, egy fesztiválfellépés után a Tommy Boy nevű lemezkiadó ajánlott nekik szerződést, ahol meg is jelent első lemezük idén februárban. A Pins and Panzers című lemezt meghallgatva két zenekar jut eszembe, az Owl City és a Metro Station, ezt azonban szerencsére nem sajátította ki magának egy igénytelenségre épülő zenei csatorna közönsége. Az album tele van dallamos, atmoszférikus hangzású szerzeményekkel. Emellett a dalszövegek is ötletesek, a Just Impolite című szám refrénje például így hangzik: I walk the line like Johnny Cash / I made the bus in seconds flat / I called your line too many times / I'm not obsessed, just impolite.
Plushgun MySpace
Plushgun - Just Impolite
A Fischerspooner már nagyobb körben ismert lehet, hiszen az electrocash nevű műfaj egyik legfontosabb képviselőiről van szó. A Fischerspooner egy duó, a nevük pedig Warren Fischer és Casey Spooner vezetékneveiből lett összerakva. Zenéjük a Kraftwerk hagyományaira épül, előadásaikon a szintipop kezdeti korszakát idézik meg, igen látványos színpadi jelenléttel. Már tíz éve működnek, azonban talán a mostani 80-as évek retró hozza meg számukra az igazi sikert. Első lemezük 2002-ben jelent meg, és szerényen a #1, Best Album Ever címet adták neki. Ezt követte 2005-ben az Odyssey és idén májusban az Entertainment, melynek címe sokat elárul a Fischerspooner céljairól. Színtiszta szórakoztatás ez, egy stílus, egy előadásmód, egy öltözködés amitől ha megfosztanák, akkor elveszne a zene értelme is. A lemezen egyébként az a Jeff Saltzman producerkedett, aki már dolgozott a Killers-szel és a The Sounds-szal is. A végeredmény egy a korábbi lemezeknél poposabb, ugyanakkor továbbra is provokatív, modern, az érzékek mindegyikére ható zene és előadásmód.
Fischerspooner MySpace
Fischerspooner - We Are Electric
